Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már bármelyik pillanatban beindulhat picur.
Amikor az ember életében valami új kezdődik, akkor igyekszik mindíg számot vetni az előző korszakkal. Emlékezik, levonja a tanulságokat és szinte egy tükröt tart maga elé.
Én is pont így vagyok ezzel. Olyan érzés, mintha elballagna az eddigi életem és holnap ki kellene lépnem az új, a felfedezetlen nagyvilágba felfedezni a következő életszakaszt. Ma már csak a jóra és a szépre emlékszem. Sőt, azok a dolgok, amik annak idején olyan eszement fejtörést, fájdalmat okoztak, annyi átalvatlan éjszakát, hogy megszámlálni sem tudnám, azok is most mind egytől egyig csak egy apró mérföldkőnek tűnnek. És ezek a mérföldkövek most mind kikövezik a múlt kusza ösvényeit.
Az első rádöbbenés, hogy nem lehet természetes, hagyományos úton gyerekünk. Az első konzultáció az orvosunkkal. Az első lombik, második…a hetedik, amikor már sokan feladták volna…a műtétek, amik közbejöttek, orvosok, akik próbáltak minket támogatni az úton legmagasabb szakmai tudásukat bevetve.
Szűcs doktor úr, az egész BMC csapata, akik valóban fáradtságot nem kímélve álltak minden alkalommal mögöttünk. Nem is tudom, hogy meg lehet -e mindezt köszönni nekik. Minden tiszteletünk az övék.
A család támogatása. A sok segítség lelkileg és természetesen fizikailag is. A bátorítás tőlük, hogy igenis, csináljuk tovább, ők mindenben mellettünk állnak majd. Akár egy meleg ebédet vagy vacsorát hoztak, akár telefonon tartották bennünk az erőt, mindenképpen a legnagyobb segítség volt egy szerető család a háttérben.
Természetesen a barátaink szintén ott voltak, a közelben és a távolban egyaránt, bármikor számíthattunk rájuk. Na és persze hányszor, de hányszor hallgatták végig a történetünket. Hányszor örültek, majd szomorkodtak velünk együtt a sikertelen lombikok alatt.
Ezt sem tudnám megszámolni, hogy valóban hányan is álltak mellettünk támogatásukkal, egy jó szóval, egy telefonnal, de főleg szeretettel, amiből mindíg meríteni tudtunk magunknak némi erőt a következő megmérettetéshez.
Emlékek, amik velünk maradnak, mert nem akartam egy blogban nap mint nap részleteiben megírni. Egyrészt azért, mert ezek olyan intim dolgok, amiket szerintem mindenkinek magában kell megélni és feldolgozni, másrészt azért, mert inkább bátorítani, mintsem elrémíteni szeretnék másokat, hogy soha ne adják fel. Mindíg van remény és meg lehet találni sokmindenre a megoldást.
Egy dolog viszont még maradt, ami talán az egésznek a lényege. Egy olyan erős párkapcsolat, amiben a két fél egyenlőként veszi ki részét a mindennapok megpróbáltatásaiból. Amiben egymást támogatva, kiegészítve egy cél felé haladnak mind a ketten. Amikor megkérdezik tőlem más meddő párok, hogy mit tudok nekik javasolni, hogy lehet ezt végigcsinálni, akkor azt szoktam mondani – egy erős pilléreken álló kapcsolat az alapja. Anélkül hozzá se kezdjenek.
…és akkor eljutottam a visszaszámlálásig. Már tényleg csak pár nap és hazahozhatjuk szemünk fényét. Minden készen áll a “fogadásra” mégis 10 percenként ugrok fel ellenőrizni még egyszer mindent a babaszobában, a kórházi táskában, a szekrényben. Kiscipőket rendezgetek, majd ijedten számolgatom, hogy vajon elég ruhácskája van-e a szekrényben. Izgalommal tölt el minden pillanat ami még hátra van.
Szeretném a következő napokat a párommal értékesen és egymásra koncentrálva eltölteni. Lezárni egy korszakot, amiben csak mi voltunk ketten. Amiben ha egyszercsak gondoltunk egyet, már az autópályán voltunk és száguldottunk a horvát tengerpart felé, anélkül, hogy szállást foglaltunk volna előre. Jövő héten véget ér ez a korszak, és már alig várjuk, hogy megoszthassuk az emlékeinket a születendő gyermekünkkel és újakat gyűjtsünk mellé hármasban.
Van még rengeteg fotónak hely a falon a kettőnkről készültek mellett, hogy innentől kezdve hármasban legyünk rajta. Aztán ki tudja…még annyi hely is van, hogy egy négyest elbírjon…de ez most még egyelőre várjon egy picit. 🙂
Jövő héttől már elkezdhetem majd a bejegyzéseket, mint újdonsült, 40-en túl gyermeket nevelő anyuka…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: