Nagy az izgalom. Autó feltankolva esténként, táska bepakolva, babaruhák bevasalva a szekrényben, babaszoba készen.
Picur sokat mocorog, dokinál minden rendben volt, most nincs más dolgunk, mint hogy pihenjünk rá az előttünk álló időkre. Akivel csak beszélünk, mindenkinek van egy-két jótanácsa, de ami a leginkább idegesítő jelen pillanatban az az, hogy “most pihenjetek, mert utána nem lesz rá lehetőségetek néhány évig”.
Tulajdonképpen rendkívül nagy segítség valóban, ha az ember felkészül arra, ami vár rá. Ha nem egy ismeretlen világba csöppen csak úgy bele egyik pillanatról a másikra, hanem van valami megközelítőleges fogalma arról, hogy mi is fog történni szinte percről percre lebontva. Na de kisgyermekes szülőktől nem hallunk mást, csak borzalmas első hetekről-hónapokaról, elviselhetetlen kimerültségről, esetleges depresszióról és egyéb szaftos velejárókról.
Azt nem értem csak, hogy ha ez ilyen elviselhetetlen, akkor hogy lehetséges mégis, hogy ezeknek a pároknak már a 2. vagy a 3. gyerek is ott ugrál a nappaliban…Számomra ez egy rejtély marad és nem tudok vele azonosulni.
Sokszor vagyunk együtt kisgyerekes barátokkal, akik folyton panaszkodnak, hogy milyen nehéz a gyereknevelés. Nekik szoktam javasolni, hogy menjenek el egy meddőségi klinika várótermébe egyszer és ott próbálják meg előadni a nehézségeiket, a problémáikat.
Mert ugye ott van két ember, akik évek óta nem csinálnak mást, csak ezekben a várótermekben vágyakoznak arra, hogy egyszer ők is családdá válhatnak majd, tudván, hogy erre maximum 30 % esélyük van a jelenlegi statisztikák alapján. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket egy olyan pár, amelyik természetes úton, minden orvosi segítség nélkül gyermekáldás elé néz még csak elképzelni sem tud.
Nem tudja milyen ott dekkolni a váróteremben órákat, napokat, hónapokat és éveket és még utána is reménytől csillogó tekintettel érkezni a vérvételre beültetés után.
Nem tudja felfogni azt a fájdalmat, ami először is fizikai szinten a vizsgálatok, illetve műtétek során érik a meddő nőket, nem beszélve a lelki fájdalomról, ami az ismételt sikertelen próbálkozások után nem múlik el egyik pillanatról a másikra.
Fogalma nics arról, milyen érzés a nőiesség teljes lerombolásának átélése és annak feldolgozása. Nem tudja milyen érzés amikor hetekig, hónapokig vannak párok eltiltva intim együttléttől akkor, amikor a családot tervezik. Azt sem, hogy milyen az, amikor már az utolsókat rúgja a családi kasszában félretett kis összegecske, ami tulajdonképpen a babaszobára, ruhára, pelenkára, babakocsira és a baba körül egyéb felsorolni is nehéz dolgokra lett félretéve, de fel kell használni hormoninjekcióra, orvosra, beültetésre, vérvizsgálatra stb.
Na és akkor még nem beszéltünk a munkahelyi nehézségekről, amiket meg kell oldani ezidő alatt. Megmondani – eltitkolni, szabira menni – táppénre kiírni, helyettesíteni – váróteremből bedolgozni…stb stb stb, ami majd megér talán egy külön bejegyzést.
Addig is örömteli várakozás, sok sok gyümölcs, vitamin és minden, ami egészséges és jólesik.
Menni fog. Tudom. Mi is meg fogjuk csinálni!
Kedves Kitkat! Örülök, hogy te is hozzászóltál, főleg, hogy nagybetűkkel kiemelted, amit én is gondolok erről az egészről, hogy bármilyen nehéz is, de MEGÉRI! És valóban ezt szeretném a bloggal is majd bebizonyítani, mert már előre tudom, hogy meg fogja érni, pedig bizony be vagyok parázva én is attól, hogy majd mindent jól csináljak még akkor is, amikor már a fejemet sem fogom tudni felemelni a fáradtságtól. 🙂
Kedves Pálma, Köszi a hozzászólást! Igazából soha nem az dühített, ha valaki panaszkodott, hogy szülővé válni valóban milyen nehéz, mert nem kételkedtem benne egy percig sem. Csak testközelben a családon belül is több gyerek van már a testvéreinknél, sőt, jómagam tanári diplomával és több éves külföldi bébiszitter gyakorlattal rendelkezem. Ami sok esetben dühít az az, hogy sok emberből csak a panasz jön, de nem teszik mellé azt, hogy tulajdonképpen bármilyen nehéz is akkor is ez a világ legszebb és legörömtelibb dolga, szülőnek lenni és felelősséggel tartozni valakiért, aki talán megnehezíti az életünket, de a nap végén átölel és odasúgja a fülünkbe, hogy “szeretlek anya”. Hát nem elszáll minden fájdalma olyankor valakinek?
Én mindkét oldalt megtapasztaltam. Első gyermekemre 8 évet vártam és tudom, milyen érzés várni éveken keresztül és míg más csak rágondolt nekem milyen megpróbáltatásokon kellett keresztül menni. Vizsgálatok sokasága és sorolhatnám tovább. 4 lombik program után a férjemmel elhatároztuk, hogy na most akkor már nincs további próbálkozás ha lesz gyerek lesz ha nem akkor pedig nem. De odáig eljutni, hogy ha láttam egy terhes nőt az utcán átmentem inkább az utca másik oldalára, mert már nagyon zavart és fájt, hogy nekem, mért nem lehet.
Mindent kipróbáltam amit lehetőségem engedett. Eldöntöttük, hogy elindítjuk az örökbefogadási folyamatot. Előtte még utoljára megpróbálkoztam egy akupunktúrás kezeléssel, ami csodák csodájára 15 kezelés után természetes után teherbe estem. Szóval nem kell feladni de görcsösen akarni sem kell, mert akkor nem sikerül.
42 hetesen megszületett a kis csoda. Azóta is csodáljuk. A gyerek nevelés tényleg nehéz dolog. Én is szoktam panaszkodni, pedig ez a csoda itt van és nagyon szeretjük. De előtte nem tudtam, hogy milyen nehézségek várnak ránk a férjemmel.
A lényeg, hogy MEGÉRTE :-)))
Aki ezt írja annak ugye még nincs gyereke, de majd ha lesz, akkor ő is átértékeli, mert akár természetes úton, akár örökbe fogadva, akár lombik, stb, a gyerek nevelés nem egyszerű, és ameddig akármilyen okból kifolyólag is csak vágyakozik rá az ember, vagy épp már terhes, az az igazság hogy tényleg fogalma sincs milyen 0-24ben gyereket nevelni. És tényleg nem hiszi el, hogy az olyan nagy dolog. Pedig az. És tényleg fárasztó. És tényleg csak akkor fogja megtudni, amikor éjszakákat nem alszik hónapokon keresztül. És jön az összes többi apró-cseprő megoldandó dolog. De ettől függetlenül szeret az ember szülő lenni, de időnként kimerítő.Ennyi!